Műfordítás jelentősége
Nem győzték tehát hangsúlyozni a műfordítás jelentőségét a magyar irodalom nagyjai, még ha olykor túlzásokba estek is: Vörösmarty szerint "Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratúrának is felér legalább a felével"; Babits a fordításban a nemzetnek nyújtott ajándékot; Tóth Árpád szolgálatot lát; s napjaink jeles műfordítója, Vas István azt állítja, hogy a fordítás a leghazafiasabb műfaj.
Mi tehát ennek a – Babits szavaival élve – "legmenthetetlenebbül magyar" műalkotásnak, a műfordításnak, szűkebben véve pedig a prózaműfordításnak a szerepe a felszabadulás utáni magyar kultúrában?
Ha a kérdést a mennyiség felől közelítjük meg, a válaszadás nem nehéz: ahogy a statisztikák mutatják, a magyar olvasók kezébe kerülő művek körülbelül fele a világirodalom alkotásaiból kerül ki. Ez a tény két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt azt jelzi, hogy a külföldi irodalom már csak a lefordított művek nagy számából következően is igen nagy súllyal van jelen a magyar irodalmi életben. Másrészt viszont ez a magas szám felhívja a figyelmet a minőség kérdésére: nem mindegy, hogy az idegenből átültetett művek milyen színvonalú fordításban kerülnek olvasóik kezébe.
Jóval nehezebb azonban a műfordítások hatását felmérni. Ez ideális esetben azt eredményezi, hogy a lefordított művek szervesen beépülnek a befogadó ország irodalmi tudatába. S ha ebben az esetben a művek befogadásáról beszélhetünk, rögtön meg kell különböztetnünk az olvasók "passzív" befogadását az írók, alkotók "aktív" befogadásától. Bár mindkettő igen jelentős tényező egy adott kor irodalmi életében, ez utóbbi recepció azért különösen fontos, mert azt tükrözi, hogyan olvaszt magába a kortárs magyar irodalom világirodalmi jelenségeket, áramlatokat, milyen hatásokat, intertextualitást lehet egyes alkotóknál kimutatni.
A műfordítás: másodlagos irodalmi kommunikáció. Ebben a kommunikációs láncban három szereplő van: a műfordító (másodlagos szerző, aki az elsődleges kommunikáció befogadója volt), a lefordított mű és a fordítás olvasója, befogadója. A sémához két további tényező is tartozik: a mű szövege mögött rejlő valóság és hagyományrendszer, melyet természetesen az eredeti, az elsődleges kommunikációban készült műből kell a lefordított műbe átmenteni. Ez okozza a fordítás egyik nehézségét: ki kell bontani és lehetőség szerint továbbítani kell azt a történelmi, társadalmi és irodalmi hátteret, mely az eredeti mű anyanyelvű olvasója számára eleve adva van és ismerős. Az elsődleges kommunikáció hátteréül szolgáló valóságot egy másik valóságba, a befogadó irodaloméba kell állítani. Mindezt úgy, hogy a fordítás magát a szöveget, annak stilisztikai jellegzetességeivel együtt megőrizze. Sokkal többről van tehát szó, mint egy-egy idegen nyelv kifogástalan ismeretéről. S ha már a nyelvtudásnál tartunk, érdemes Gyergyai Albertet idéznünk: "A jó magyar fordítónak elsősorban magyarul kell tudni ..." És itt újabb paradoxon következik: a fordítónak tökéletes magyarságú szöveget kell megalkotnia, de ugyanakkor éreztetnie kell az olvasóval, aki az idegenszerűséget keresi, hogy fordítást olvas ...
(részlet: MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945-1975 III./1-2 Készült a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében)
Image by Gerhard Gellinger from Pixabay
