ROBINSON CRUSOE TÖRTÉNETE - ÁTDOLGOZTA RADÓ VILMOS

Írta Administrator hétfő szeptember 23, 2019 napon

Robinson Crusoe (olv. Krúszo) született York (Jork) városában, Angolországban 1632-ben. Atyja elébb kereskedő volt, de mivel köszvényben szenvedett, az üzlettől visszavonúltan élt szép vagyonából. Robinsonnak két testvérbátyja is volt. Az idősbik katonának ment s egy csatában életét veszté. A másik pedig elzüllödt az atyai háztól és soha többé még csak hírét sem hallották. Robinsont jogtudósnak szánta az apja, de ez a fiúnak sehogysem volt ínyére. Neki a hajós-életre volt csak kedve, a messze tengeren nagy utazásokat szeretett volna tenni. Atyja több ízben törekedett őt lebeszélni kalandos terveiről. De Robinson kereken kijelentette, hogy ő bizony, ha szép szerivel hajóssá nem lehet, elszökik hazúlról.


Már tizenkilenczedik évében járt Robinson és még mindig nem választott életpályát. Egyszer atyja megint magához hívatta s így szólt neki: »Fiam, te egyedűl maradtál meg gyermekeim közűl, hogy agg koromban vigasztalásom és istápom légy. Az egyik bátyád tetemei idegen földben porladoznak, a másik bátyád pedig eltűnt nyomtalanúl. És most te is itt hagynád öreg beteges atyádat? Te is szaporítani akarnád búbánatomat? Ha elmégy hazúlról, halálra szomo­rítasz engem. Én nem foglak ugyan átkozni, sőt imádkozni fogok éretted. De tudd meg, az Isten áldása nem kiséri a szófogadatlan gyermekeket és lesz idő, mikor inségedben és nyomo­rú­ságodban keservesen megbánod, hogy öreg atyádnak intő szavát meg nem fogadtad. De nem leszen senkid, ki a megtérésre segédkezet nyujtson.«
E szavaknál könnyek állottak a bánatos atya szemében. Meg is volt rábeszélésének az a hatása, hogy Robinson megváltoztatta a szándékát és feltette magában, hogy otthon marad és hogy szorgalom és igyekezet által örömet szerez atyjának. De alig telt el egypár nap, már megint elfeledett minden jó szándékot. Most édes anyját ostromolta kéréseivel, legyen szó­szólója atyjánál, hogy próbaképen csak egyetlen tengeri utazást engedjen tennie. »Hiába volna minden kérésem - felelt az anyja. Jól tudom, atyád sohasem adja beleegyezését, mert nem akar szerencsétlenségednek okozója lenni.«
Vagy egy évvel ezek után történt, hogy Robinson Hull (Höll) városába rándúlt. Ott a kikötő­ben lévő hajók sokaságát látván, újból lángra gyuladt lelkében régi vágya. Szerencsétlen­ségére találkozott egy régi iskola-társával is, ki éppen atyja hajóján Londonba készűlt. Ez rá­beszélte Robinsont, hogy utazzék vele. »Nem kerűl - úgymond - az utazás semmibe, a tenger nyugodt, veszedelemről szó sincs, s egy óra múlva horgonyt oldunk.«
E csábításnak Robinson nem tudott ellentállni. Elfeledte atyját, anyját s a nélkűl, hogy csak egyetlen szóval is értesítette volna őket, 1651-ben szeptember 1-én hajóra szállt.

II.
Robinson Londonba jut.
Alig ért ki a hajó a nyílt tengerre, midőn hirtelen nagy szél kerekedett. A magas hullámok úgy hányták ide-oda a hajót, hogy Robinson rosszúl kezdte magát érezni. De feltámadt benne vádoló lelkiismerete is; meggondolta, milyen búbánatot okozott szüleinek, mint fognak miatta aggódni. Az alatt azonban a szél viharrá fajúlt s mind nagyobbakká lettek a habok. Vala­hányszor egy hegynagyságú hullám a hajó felé hömpölygött, Robinson mindig azt hitte, most nyomban vége mindnyájuknak. Ebben a halálos félelmében felfogadta magában, ha az Isten ez egyszer megmenti, tüstént visszatér megbántott szüleihez.
A vihar elvonúlt, az ég kiderűlt, de a tenger magasan hullámzott, és Robinson még mindig a tengeri betegségben szenvedett. Este felé azonban egészen megszűnt a tenger háborgása és Robinson a legszebb estét élvezte a hajó fedélzetén. Ép olyan gyönyörű volt másnap a reggel, midőn a felkelő nap a tenger sima felszínében tűkröződött.
»Hát hogy vagy, Robin?« kérdé hozzá lépő pajtása, a ki erre az utazásra csábította volt. »Csak meg nem ijesztett talán az a maroknyi szél tegnap? Oda se nézz neki! Látsz még te ennél külömb vihart is. De most gyere, erősítsd magad egy pohár puncscsal!«
Hozzá is láttak derekasan a puncsiváshoz, tréfálóztak, énekeltek és Robinson feledett vihart, fogadást, mindent.
Már vagy hat napig mentek kedvező időben minden baj nélkűl és közel értek a yarmouth-i (Jarmút) kikötőhöz. Itt azonban ellenkező szél támadt és a hajó kénytelen volt horgonyt vetni még mielőtt biztos révbe mehetett volna. Igy töltöttek egy helyben vesztegelve egy egész napot, de derűlt hangulatban, mert bajra, veszedelemre senki még csak nem is gondolt.
Nyolczad napra azonban reggelre kelve oly erősen kezdett fújni a szél, hogy a felső vitorlákat be kellett vonni. Dél tájban pedig erősen háborgott a tenger, a hullámok ismételten is át­csap­tak a födélzeten és a hajó erős hánykódása után itélve, a hajós népnek azt kellett hinnie, hogy engedett a horgony, miért is a kapitány megparancsolta, hogy vessék ki a tartalék-horgonyt.
A szélvész mind erősebben zúgott és mód nélkül felkavarta a tajtékzó tengert. Most Robinson már a hajós nép arczvonásaiból is kiolvashatta az aggodalmat és félelmet, sőt hajókamrájában feküdvén, hallotta, a mint a szomszéd kamrában a kapitány ki- s bejárva többször mormogta magában: »Isten irgalmazzon! Mindnyájan oda vagyunk!« Robinsonnak a nagy rémülettől csak úgy vaczogtak a fogai; kapta magát, felszökött a födélzetre. De milyen látvány! Óriási vízhegyek zuhantak a hajóra. Közelükben két hajón elvagdalták az árboczokat, egy harmadik hajó pedig vagy ezer lépésnyire tőlük éppen abban a pillanatban sülyedt el.
Este felé a Robinsonék hajóján is sietve el kellett vágni az árboczokat; rövid időre azután meg egy hatalmas hullám elsodorta a hajó csolnakját. Most már hab hab után csapott át a födél­zeten. A kapitány, a hajómindenes és több hajóslegény térdre esve imádkoztak és kérték az Istent, mentse meg őket a haláltól.
Éjfél tájban a hajón lévők ijedsége még fokozódott; a hajó meglyukadt s már nehány percz után négy lábnyi magasan állott a víz a hajó üregében. Mindenkinek tüstént a szivattyúkhoz kellett sietni. Robinson majdnem eszméletlenűl feküdt kamrájában, most azonban felzavarták a matrózok s ő is dolgozott a kétségbeesés erőlködésével. A kapitány a baj jelzésére elsüttette az ágyukat. Robinson azt hitte, hogy most már darabokra törik a hajó s ijedtében ájultan összerogyott. Hamar egy matróz lépett helyébe a szivattyúhoz, Robinsont pedig félre lökte a lábával; majdnem egy órába telt, míg megint felocsúdott.
A hajó személyzete szakadatlanúl tovább dolgozott, de a víz a hajó-üregben mind magasabbra hágott s a hajó szemlátomást sülyedni kezdett. A vihar ekkor már szünő félben volt ugyan, de arra még sem volt kilátás, hogy a kikötőbe elérhessen, azért a kapitány folyton lövetett, hogy tudtúl adja a veszedelmet.
Végre egy könnyű hajóról, mely ott közelükben horgonyzott, küldtek segítségükre egy csónakot. Csak nagy nehezen tudott a sülyedő hajó közelébe jutni és a csónakban levő derék hajósok életüket koczkáztatták, hogy a hajótörést szenvedőket megmentsék. Teljes erejükből eveztek és végre sikerűlt egy kötelet megragadniok, melyet nekik a hajóról ledobtak. Igy aztán oda húzták a csónakot közel a hajóhoz és szerencsésen belészálltak valamennyien.
Robinsont félholttá tette az ijedség; a maga erejéből nem is tudott volna menekűlni, ott maradt volna a sülyedő hajón, ha két matróz meg nem könyörűl rajta és el nem viszik őt a csolnakba. Alig eveztek egypár száz lépésnyire és ime a hajó elmerűlt. Ennek tekintete újból nagy rémülettel töltötte el Robinsont. Mikor pedig a parthoz közel értek, a hol a zúgó hullámok a szárazföldön megtörve úgy dobálták a csolnakot, akár egy laptát, a szegény Robinson alig tudott hová lenni ijedtében. De a derék evezősök a hullámtörésen is szerencsésen keresztűl vitték és partra szállították a megmentetteket.
Ezek szívük bensejéből köszönetet mondtak megmentőiknek és bementek a közeli Yarmouth-ba, a hol emberszerető fogadásban részesűltek. Ellátták őket szállással és élelemmel, sőt a városbeli kereskedők pénzt is gyűjtöttek számukra annyit, hogy kiki bátran elmehetett tetszése szerint vagy Londonba, vagy pedig vissza Hullbe.
Robinsonnak most módjában lett volna aggódó szüleihez visszatérni, a kik bizonyosan szi­ve­sen fogadták és örömest megbocsátottak volna neki. Ámde nem követte sem lelkiismeretének szózatát, sem pedig a hajótulajdonos intését, a ki csak később tudta meg, hogy Robinson szülői akarata és tudta nélkűl ment útra. »Ifjú barátom - így szólt az - önnek sohasem szabad többé tengerre szállnia; ezt az élményét világos jelnek kell tekintenie, hogy ön nem való hajósnak. Ha haza nem megy szülőihez, úgy bajjal és inséggel fog ön küzködni bár hová fordúl is.«
De ezek a szavak nem fogtak Robinsonon. Meggondolta, hogy haza térve gúny tárgyává lesz, hogy valamennyi ismerőse mind kineveti, és kapta magát, elment Londonba.

Részlet:

ROBINSON CRUSOE
TÖRTÉNETE

AZ EREDETI ELBESZÉLÉS NYOMÁN
GYERMEKEK SZÁMÁRA

ÁTDOLGOZTA
RADÓ VILMOS

 A könyvajánlónkban szereplő mű további adatai (szerző, fordító, kiadó, szerzői jogok) megtekinthetőek a https://mek.oszk.hu oldalon.