A csudálatos Mary - BENEDEK MARCELL

"A szél vad rikoltozással csusszant be az ernyő alá, s fölfelé nyomta, mintha ki akarná tépni Mary Poppins kezéből. De Mary erősen fogta, s a szél nyilván ezt is kívánta tőle, mert most magasabbra emelte az ernyőt a levegőbe. Maryt pedig fölemelte a földről."

I. KELETI SZÉL Ha a Cseresznyefa utcát keresed, egyszerűen kérdezd meg az utcakereszteződésnél álló rendőrt. A rendőr majd kissé félretolja sisakját, tűnődve vakarja meg a fejét, aztán előrebök fehér kesztyűs, vastag mutatóujjával, s azt mondja: - Első utca jobbra, második balra, aztán egyenesen előre, s már ott is van. Jó reggelt! Annyi bizonyos, hogy ha híven követed ezt az útbaigazítást, ott is leszel - egyenesen a Cseresznyefa utca közepén. Egyik oldalán házak sorakoznak, másik oldala véges-végig park, közbül pedig mindenütt cseresznyefák táncolnak. Ha a tizenhetes számot keresed - márpedig alighanem azt keresed, mert hiszen ez az egész könyv éppen arról a házról szól -, hát azt hamarosan megtalálod. Először is, mert az a legkisebb ház az utcában. Mellesleg pedig az egyetlen, amely meglehetős rozzant állapotban van, s erősen ráférne, hogy újrameszeljék. Hanem a gazdája, Banks papa, azt mondta Banks mamának, hogy vagy szép, tiszta, kényelmes háza lehet, vagy négy gyereke. Mind a kettőre nem telik. Banks mama kissé fontolgatta a dolgot, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy mégis inkább kell neki Jane, aki a legidősebb volt, meg Michael, aki utána következett, meg John és Barbara, akik ikrek voltak, s legutoljára születtek. Így hát el volt intézve a dolog, s ez a története annak, hogy a Banks család a tizenhetes szám alatt lakott. Brill néni főzött rájuk, Ellen terítette az asztalt, s Robertson Ay nyírta a gyepet, tisztogatta a késeket, kefélte a cipőket - azonfelül pedig, ahogy Banks papa mondogatta: "pazarolta a maga idejét s az én pénzemet". Na és persze mindezeken kívül ott volt a Katie dada, aki igazán nem érdemli meg, hogy belevegyem a nevét ebbe a könyvbe, mert abban az időben, amelyikről beszélek, éppen elment a tizenhetes szám alól. - Engedelmet se kért, azt se mondta, hogy befellegzett. Mármost mit csináljak? - kérdezte Banks mama. - Hirdess az újságban, drágám - mondta Banks papa, miközben cipőjét húzta. - Szeretném, ha Robertson Ay is szó nélkül venne búcsút a kapufélfától, mert már megint csak az egyik cipőmet fényesítette ki, a másikhoz hozzá se nyúlt. Egy kicsit felemás képe lesz a két lábamnak. - Bánom is én - mondta Banks mama. - Nem feleltél arra, hogy mit csináljak Katie-vel. - Nem tudom, mit csinálhatnál vele, ha egyszer eltűnt - felelte Banks papa. - De a te helyedben elküldenek valakit a Reggeli Újsághoz, s betétetném azt a hírt, hogy Banks Jane, Michael, John és Barbara, a mamájukról nem is beszélve, keresik a lehető legjobb gyereklányt, a lehető legalacsonyabb bérrel, de mindjárt. Aztán várnék, és lesném, hogy a gyereklányok sorba álljanak a kertkapu előtt; aztán gorombáskodnék velük, hogy zavarják a közlekedést, s muszáj miattuk egy shillinget adnom a rendőrnek, amiért annyi baja van velünk. Most pedig mennem kell. Huh, olyan hideg van, mint az Északi-sarkon. Merről is fúj a szél? Ezt mondván, Banks papa kidugta fejét az ablakon, s végignézett az utcán Bumm tengernagynak a sarkon levő házáig. Ez volt a legnagyobb ház az utcában, s az egész utca büszke volt rá, mert egészen úgy volt építve, mint egy hajó. Kertjében zászlós árboc állt, tetején pedig egy távcső formájú, aranyozott szélkakas. - Juj! - mondta Banks papa, s gyorsan visszakapta a fejét. - A tengernagy távcsöve keleti szelet mutat. Gondoltam is. Csak úgy szaladgál a hideg a csontjaimban. Két felsőkabátot veszek. - Azzal szórakozottan orrcimpán csókolta a feleségét, búcsút intett a gyerekeknek, s elindult a belvárosba, a Citybe. Banks papa mindennap bejárt a Citybe - kivéve persze a vasárnapot meg az olyan napokat, amikor a bankok zárva vannak -, s amíg ott volt, nagy széken ült egy nagy asztal mellett, és pénzt keresett. Egész nap dolgozott: keresgélte a pennyket, shillingeket és félkoronásokat. Akkor aztán hazavitte kis fekete táskájában. Néha adott is egy-két pennyt Jane-nek meg Michaelnak, hogy tegyék a kis agyagmalacba; ha pedig nem volt, amit adjon nekik, azt mondta: "a bank megbukott", s ilyenkor a gyerekek tudták, hogy aznap bizony nem sok pénzt keresett. Na, hát hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Banks papa elment fekete táskájával, Banks mama pedig belépett a nappaliba, s egész álló nap írta a leveleket az újságoknak, s könyörgött nekik, hogy küldjenek gyorsan egy gyereklányt, mert nagyon várja; az emeleti gyerekszobában pedig Jane és Michael leskelődtek az ablaknál, s tűnődtek, hogy ugyan ki áll majd be hozzájuk. Örültek, hogy Katie elment, mert sohasem szerették. Öreg volt, kövér és sörszagú. Katie-nél akárki jobb lesz - gondolták magukban -, sőt az is meglehet, hogy sokkal jobb. Amikor a nap lemenőben volt már a park mögött, Brill néni meg Ellen följöttek, hogy megvacsoráztassák őket, s megfürösszék az ikreket. Vacsora után Jane és Michael megint az ablakhoz ültek, lesték, hogy mikor jő haza a mamájuk, s hallgatták, amint a keleti szél süvöltözött az utcai fák csupasz ágai közt. A fák a félhomályban facsarogva, hajladozva olyanok voltak, mintha megbolondultak volna, s tánc közben ki akarnák rángatni gyökereiket a földből. - Itt van! - mondta Michael, hirtelen rámutatva egy alakra, amely súlyosan nekivágódott a kertkapunak. - Ez nem apus - mondta Jane. - Valaki más jött. Akkor az alak, amelyet ide-oda taszigált és egészen meggörnyesztett a szél, fölemelte a kertkapu reteszét, s a gyerekek láthatták, hogy valami nő az, aki fél kezével a kalapját fogja, a másikban táskát cipel. És most valami különös dolgot pillantottak meg. Mihelyt az alak belül került a kapun, a szél mintha levegőbe kapta volna, s úgy röpítette volna a ház felé. Úgy látszott, hogy előbb odavágta a kertkapuhoz, várt, amíg kinyitotta, aztán fölemelte, s táskástul, mindenestül a ház kapujához hajította. A figyelő gyerekek félelmes dörrenést hallottak, s amikor az alak földet ért, az egész ház megrázkódott. - Jaj de furcsa! Soha életemben nem láttam ilyet! - mondta Michael. - Gyerünk, nézzük meg, ki az - mondta Jane, azzal karon fogta Michaelt, elhúzta az ablaktól, keresztül a gyerekszobán, ki a lépcsőházba. Innen mindig jól láthatták azt, ami lenn, az előcsarnokban történt. Most egyszerre csak megpillantották anyust, amint kijött a nappaliból, nyomában egy látogatóval. Látták, hogy a jövevénynek fényes fekete haja van; "olyan, mint egy hollandi fababa" - suttogta Jane. Látták azt is, hogy sovány teremtés, keze-lába nagy, s kicsi, hunyorgós kék szeme van. - Majd meglátja, nagyon kedves gyerekek - mondta éppen Banks mama. Michael a könyökével jól oldalba vágta Jane-t. - És nem csinálnak semmi bajt - folytatta Banks mama bizonytalanul, mintha maga sem hinné egészen, amit mond. Hallották, hogy a látogató szipog egyet, mintha ő sem hinné. - Vannak-e bizonyítványai? - folytatta Banks mama. - Ó, én elvből nem mutatok soha bizonyítványokat - mondta szilárd hangon a látogató. Banks mama rábámult. - Pedig én azt hittem, hogy az szokás - mondotta. - Vagyis úgy hallottam, hogy mindig bizonyítvánnyal szoktak beállni. - Én ezt nagyon idejétmúlt dolognak tartom - felelte szigorú hangon a látogató. - Egészen elavult, régimódi dolognak. No mármost: Banks mama mindent szeretett, csak azt nem, ha régimódi embernek tartották. Ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Így hát gyorsan azt felelte: - No jó, hagyjuk a bizonyítványokat. Csak azért kérdeztem, hogy hátha maga - izé - meg akarja mutatni. A gyerekszoba odafönt van - s azzal megindult a lépcső felé, és szakadatlanul tovább beszélt. Így aztán nem is vette észre, hogy mi történik a háta mögött, de Jane és Michael, akik felülről leselkedtek, kitűnően láthatták azt a különös dolgot, amit a látogató most cselekedett. Persze utánament Banks mamának a lépcsőn, de nem úgy, ahogy más ember szokta. Nagy táskáját kezében tartva, kecsesen fölcsúszott a korláton, s ugyanakkor ért föl, amikor Banks mama. Jane és Michael tudták, hogy ilyesmi még sohasem történt a világon. A korláton lecsúszni még hagyján, azt maguk is megtették nemegyszer, de fölfelé - soha! Kíváncsian bámultak a furcsa jövevényre. - Hát akkor minden rendben van. - A gyerekek mamája megkönnyebbülten sóhajtott föl. - Igen. Amíg én meg vagyok elégedve - mondta a látogató, s megtörülte orrát egy nagy, vörös-fehér vászonzsebkendővel. - Ejnye, gyerekek - mondta Banks mama, amint hirtelen észrevette őket -, mit csináltok itt? Ez itt az új gyereklány, Mary Poppins. Jane, Michael, köszönjetek szépen! Ezek pedig - s az ágyacskájukban fekvő kicsikékre mutatott -, ezek itt az ikrek. Mary Poppins keményen nézett rájuk, egyikről a másikra jártatta szemét, mintha fontolgatná, hogy tetszenek-e neki, vagy sem. - No, jók leszünk magának? - szólalt meg Michael. - Michael, ne szemtelenkedj! - mondta a mamája. Mary Poppins még mindig kutató szemmel méregette a négy gyereket. Aztán hosszú, hangos szippantással, amely mintha azt jelentette volna, hogy elhatározta magát, így szólt: - Elfoglalom az állást. - A világra, úgy mondta - beszélte el később Banks mama az urának -, mintha végtelenül megtisztelt volna bennünket. - Talán meg is tisztelt - mondta Banks papa; egy pillanatra kidugta orrát az újságból, s aztán gyorsan visszabújt mögéje. Amikor anyus elment, Jane és Michael elkezdett Mary Poppins felé oldalogni, aki összekulcsolta kezét, s még mindig úgy állt ott, mint a cövek. - Hogy jött maga ide? - kérdezte Jane. - Úgy látszott, mintha a szél fújta volna. - Úgy is volt - felelte kurtán Mary Poppins. Aztán kezdte kibontani nyakán a kendőt, letette kalapját, s felakasztotta az egyik ágy sarkára. Mary Poppins semmi jelét nem adta annak, hogy tovább óhajt beszélgetni - ámbár szipogni eleget szipogott -, hát hallgatott Jane is. De amikor Mary lehajolt, hogy a táskáját kinyissa, Michael nem tudott lakatot tenni a szájára. - Milyen furcsa táska! - mondotta, s megcsipkedte az ujjával. - Szőnyeg - mondta Mary Poppins, s beledugta kulcsát a zárba. - Arra való, hogy szőnyeget hordjanak benne? - Nem. Szőnyegből készült. - Vagy úgy - mondta Michael -, most már értem. De nem egészen értette. Közben kinyílt a táska, s Jane meg Michael nagy meglepetéssel látta, hogy tökéletesen üres. - Nézd csak - mondta Jane -, hiszen ebben nincs semmi! - Mit mondasz? Semmi? - kérdezte Mary Poppins, s fölegyenesedett olyan arccal, mintha megsértették volna. - Nincs benne semmi, azt mondod? Azzal kiszedett az üres táskából egy vasalt, fehér kötényt, s a derekára kötötte. Aztán kirakott egy nagy darab szappant, egy fogkefét, egy csomag hajtűt, egy illatszeres üveget, egy kis összehajtható karosszéket és egy skatulya ánizscukrot. Jane és Michael csak bámultak. - De én láttam - suttogta Michael. - Üres volt. - Csitt! - mondta Jane, amikor Mary Poppins előszedett egy üveget, amelynek cédulájára ez volt írva: "Lefekvés előtt egy teáskanállal." Az üveg nyakához egy kanál is volt kötve, s Mary Poppins teletöltötte a kanalat valami sötét, piros folyadékkal. - Ez a maga orvossága? - kérdezte Michael kíváncsian. - Nem, a tiéd - mondta Mary Poppins s feléje nyújtotta a kanalat. Michael elképedt. Fintorgatta az orrát. Tiltakozni kezdett: - Nekem nem kell, nincs rá szükségem. Nem akarom. De Mary Poppins rászögezte a szemét, s Michael egyszerre csak észrevette, hogy ha az ember ránéz Mary Poppinsra, muszáj engedelmeskedni neki. Volt benne valami furcsa, valami rendkívüli, ami megijesztette s egyben izgatta is az embert. A kanál közeledett. Michael visszafojtotta lélegzetét, behunyta szemét, és kitátotta a száját. Valami gyönyörűséges íz áradt szét benne. Nyelve végigjárta a szájpadlását; lenyelte az orvosságot, s az arcán boldog mosolygás terült szét. - Eperfagylalt - mondta lelkesedve. - Még kérek, még! De Mary Poppins, változatlanul szigorú arccal, már Jane-nek töltött az orvosságból. Ezüstös, zöldes, sárgás színben csurgott a kanálba. Jane megkóstolta. - Citromszörp - mondta, és gyönyörűséggel nyalta meg a szája szélét. De amikor azt látta, hogy Mary Poppins az ikrek felé indul az üveggel, odarohant hozzá. - Ó, ne, ne tessék! Azok még nagyon kicsik. Nem tenne jót nekik. Kérem szépen! Mary Poppins azonban a füle botját se mozdította; félelmes, figyelmeztető pillantást vetett Jane-re, s John szájába dugta a kanalat. John mohón kezdte szopogatni, néhány csepp kicsordult a parterlijére, s Jane meg Michael észrevették, hogy tej volt a kanálban. Aztán Barbara kapta meg a maga részét, gyorsan lenyelte, s kétszer is kinyalta a kanalat. Aztán Mary Poppins megtöltötte még egyszer, s ünnepélyesen maga nyelte le a tartalmát. - Égetett rum - mondotta, jóízűt csettintett, s bedugaszolta az üveget. Jane-nek és Michaelnak szeme-szája elállt ámulatában, de nem sok idejük maradt a csodálkozásra, mert Mary Poppins a kandalló párkányára tette a titokzatos üveget, s feléjük fordult. - Most pedig - mondotta -, egykettő lefeküdni! - S már kezdte is levetkőztetni őket. Feltűnt a gyerekeknek, hogy míg Katie hosszasan elkínlódott a gombokkal és kapcsokkal, Mary Poppins keze alatt mintha magától nyílt volna szét minden. Egy perc sem telt belé, s már az ágyból lesték az éjjeli lámpa halvány világánál, hogyan csomagolja ki Mary Poppins a többi holmiját. Kiszedett az útitáskából hét flanel és négy gyapjú hálóinget, egy pár papucsot, egy dominójátékot, két fürdőköpenyt és egy levelezőlap-albumot. Utoljára következett egy összehajtható tábori ágy takaróstul, dunyhástul, s ezt odaállította John és Barbara ágyacskája közé. Jane és Michael pipiskedve ültek az ágyukban, s kíváncsian leskelődtek. Olyan meglepő volt ez az egész, hogy a szavuk is elállott. De mind a ketten tudták, hogy valami furcsa, csudálatos dolog történt a Cseresznyefa utca tizenhetes száma alatt. Mary Poppins belebújt az egyik flanel hálóingbe, s az alatt kezdett vetkőzni, mintha valami sátor lett volna. Michaelt elbűvölte ez a furcsa jövevény, nem bírta tovább a hallgatást, s odaszólt neki: - Ugye, Mary Poppins, sohase megy el tőlünk? A hálóing alól nem érkezett válasz. Michael nem tűrhette ezt. - Ugye, nem megy el tőlünk?! - kiáltotta aggódó hangon. Mary Poppins feje kibukkant a hálóingből. Nagyon haragosnak látszott az arca. - Ha még egy szót hallok abból az irányból - mondta fenyegető hangon -, hívom a rendőrt. - Csak azt mondtam - szólalt meg félénken Michael -, hogy reméljük, nem megy el egyhamar tőlünk - itt elakadt, érezte, hogy elpirul, és zavarba jön. Mary Poppins némán bámult előbb rá, aztán Jane-re. Szipogott egyet. - Itt maradok, míg meg nem fordul a szél - mondta kurtán, azzal elfújta gyertyáját, és lefeküdt. - Akkor jó - mondta Michael félig magának, félig Jane-nek. De Jane nem hallgatott rá. Gondolkozott, tűnődött azon, ami történt... Hát így került Mary Poppins a Cseresznyefa utca tizenhetes szám alá. S bár a ház lakói néha visszakívánták azokat a nyugalmasabb, közönségesebb napokat, amikor Katie uralkodott köztük - nagyjából mindenki örült Mary Poppins megérkezésének. Banks papa örült, mert Mary egyedül érkezett, nem zavarta a közlekedést, s nem kellett miatta borravalót adni a rendőrnek. Banks mama örült, mert mindenkinek elmondhatta, hogy az ő gyereklányuk olyan előkelő, hogy nem szokott bizonyítványokat mutatni. Brill néni és Ellen örültek, mert egész nap teázhattak a konyhában, s nem kellett többé a gyerekeket vacsoráztatniuk. Örült Robertson Ay is, mert Mary Poppinsnak csak egy pár cipője volt, s azt is maga takarította. De senki sem tudta meg soha, hogy mit érez Mary Poppins, mert Mary Poppins nem mondta meg senkinek... Pamela Lyndon Travers A csudálatos Mary FORDÍTOTTA: BENEDEK MARCELL A könyvajánlónkban szereplő mű további adatai (szerző, fordító, kiadó, szerzői jogok) megtekinthetőek a https://mek.oszk.hu oldalon.