placeholder

Harakiri - Takigucsi Jaszuhiko

Írta Administrator szerda november 20, 2019 napon

Magányos lábnyomok a fövenyen.”*
Takigucsi Jaszuhiko Japánban, a fél Dunántúl nagyságú Kjúsú szigetén született-élt-halt, ott fejezte be pályafutását 2004 kora őszén, Szaszebótól nem messze Takuban, nyolcvan éves korában.
A második világháború katonaévei után a huszonhárom esztendős fiatalember egy mára már kimerült szaszebói szénbányában kapott munkát - villanyszerelőként. Kisvártatva azonban már első írásait közli a „Füves puszta”, ez a barátaival együtt alapított, saját kiadású lap.

Takigucsi a japán historizáló irodalmi irányzathoz csatlakozott és mindvégig hűséges híve maradt. Harmincas éveiben már ismert, díjazott író. Ebben a kötetben korai alkotói korszakának néhány darabját olvashatjuk magyarul. Köztük a „Harakiri” (vagyis teljes címén: Egy kóbor szamuráj különös esetének hiteles története) Cannes-ban, a „Küldetés életre-halálra” Velencében kapta meg a híres filmfesztiválok külön­díját. Színpadra átdolgozva ma is játsszák őket a japán főváros színházaiban. Álmaiban a messze évszázadok történelmi színpadán, testben pedig egy helyben töltötte napjait gyermekkorától. Takuban megbecsülték, s míg hírneve ország-világot járt - ő maga szűkebb pátriájában, Kjúsúban, annak is a múltjában időzött legszívesebben. A visszaemlékezések szerint - a városi könyvtárosnő írja róla - sápadt, törékeny, kevés-szavú férfi volt - csak a szeme járásáról lehetett észrevenni a benne lakó „életre-halálra éhes, magá­nyos farkast”. Utóbb, túl a hatvanon, húsz éven át a halállal mérte össze erejét, tűrte belül szívének hány­ko­lódását és a rajta operáló késeket. Hősöket teremtett, ő maga azonban a betegség hétköznapjait élte. „Úgy tartják: a szamuráj olyannyira tiszteli a halált, hogy egész életét arra az egyetlen pilla­natra teszi fel... Meghalni méltósággal kell, nyugodt szívvel, túl a köznapi gondokon.” Akik soha nem feledkeztek meg fohászkodni a szóval és szívvel küzdőért: pályatársak tanú­sítják, hogy nyugodtan, vitéz módjára élt és úgy is nézett szembe a halállal. Egyik drámája előadása után ezekkel a szavakkal fordult meghatott barátjához: köszönöm, hogy megsirattatok. Takigucsi Jaszuhikóval immár csak írásaiban találkozhatunk, karaktere hőseiben mutatkozik meg. Mindegyikük testvéreként hasonlít hozzá. Férfias jellemük felszíne lecsillapodott, a lát­szólag engedékeny vitéz azonban odabent holtig büszke, konok és kemény, mint a szamu­ráj­kard acélja. (Mikor harmincnyolc évesen Kobajasi Maszaki neves japán rendező felfedezi és az író díjat nyert novelláját végre filmre viszik, Takigucsi megtudja, hogy főszereplője nevét meg akarják változtatni, táviratban közli: köszöni a megtiszteltetést, de azt már meg nem engedheti.) Meséinek történeti háttere igazoltan hiteles, az író csak az előtérben mozgó, saját teremtésű alakjainak sorsát tartja kezében. Számára otthonos mindaz, ami régi, a múltból bontja ki óvatosan, nagy gonddal gondolatmenetét, vigyáz rá: nehogy belelássunk a kártyáiba, nehogy kitaláljuk fordulatait és ezáltal a néző-olvasó figyelme elkalandozzék. Mert az ő írói nem­zedéke - volt ilyen nálunk is egykor - nem szöveget farigcsál apróra, nem magyaráz, ragoz lényegtelen részleteket unos-untalan, hanem fordulatos, tömör. Inkább balladai homályban marad, hogy féltékenyen őrizhesse csattanója titkát, legfőbb gondja, hogy az olvasó le ne tegye könyvét, míg végig nem olvasta. Éppezért - miközben története gyeplőjét, szereplőit keményen tartja - a mi kezünket elengedi mese közben, nem ad támasztékot, beküld a történelem sűrűjébe. És ez még csak a jól kidolgozott írói stratégia, a novellák szerkezete, teste-formája, ám a tartalom és a mondanivaló sem okoz csalódást. Nem véletlen, hogy a hatvanas évek gyors gazdasági növekedéstől lázas Japánjában régi té­mák­hoz folyamodik, a feudális időkből kölcsönzi példaképeit. Még csak nem is a történelem­könyveket eleveníti meg, az onnan ismert nagyságok csak statisztaszerepet kapnak a háttér­ben, szereplőit a nagy események ismeretlen mélységeiből emeli felszínre, hogy levegőhöz juttassa őket. A régi dicsőség iránti elvágyódást visszafogja, a változó világ áldozatai pártján áll: bemutatja miként sodorja a gyengét a sors szele, tiporja el az erőst a történelem kiszámíthatatlan szeszélye. Felteszi a kérdést: hogyan boldoguljon robusztus klánok között a hatalmas nemzet­testben vergődő kisember? A korabeli uraságok vagyonát-jövedelmét rizsesbálák millióival számolták: vajon jut-e belőle egy maréknyi a megélhetést keresőhöz, a (hajléktalanra, vagy munkanélkülire emlékeztető) gazdátlan szamurájhoz, a „lézengő ritter”-hez, a róninhoz... „Végtére a szamuráj is csak hús-vér ember! Nem élhet a levegőből. Szeretteire gondot kell viselnie!” A novellák témája a szamurájok korának alkonya, háttérben egykori tündöklésük halvány visszfényével. Gárdonyi regényeit juttatja a magyar olvasó eszébe, a Bánk bánt, vagy a Toldi estéjének lehangoló búcsúját a daliás időktől, másutt Jókai hőseinek virtusát. Takigucsi Jaszuhiko: Harakiri Fordította és az előszót írta Erdős György A könyvajánlónkban szereplő mű további adatai (szerző, fordító, kiadó, szerzői jogok) megtekinthetőek a https://mek.oszk.hu oldalon.

placeholder

This is a checkbox: checked

datetime: 2020-09-27 20:57:17

date: 2020-08-05

integerfield: -919

floatfield: -339.087