A KIS TUNDRAI EMBER - Maria Vagatova

Hilü és a Fekete Szív Aki

Hét halom találkozásánál, hét folyam találkozásánál élt, éldegélt Hilü a nagymamájával, akit Imának hívtak. Ők voltak a legjóságosabb, legbecsületesebb emberek, ezért a földek és a vizek bőséggel osztogatták nekik áldásaikat, Nap fényesítette napjaikat, Hold világolta éjszakáikat, emberi gonoszság nem lakozott szívükben.

Ima nagyon büszke volt kis unokájára. Hilü okos volt, ügyes és bátor. Egy nap sem telt el úgy, hogy otthon ücsörgött volna – rendszeresen ellenőrizte a csapdákat. Esett-e bele vad, fogott-e halat, nem tudjuk, de azt a helyet, ahol nagy, zsíros májú menyhalat, százseny* hosszúságút fogott, Hét Halom, Hét Folyam minden lakója ismerte. Ha valakit elhagyott a szerencse az úton, ha kiürült az éléskamra, és nem volt mit főzni, akkor Ima és Hilü nem fukarkodott a segítséggel. Mindenki úgy tartotta, hogy jó lelkükért cserében ajándékozta meg őket a Föld ezzel a halfogó hellyel.

Így éltek, hogy sokáig-e, nem tudjuk.

Halljátok hát, hőseinkkel, hogy s mint történt. Hilü odament a nyelmafogó varsához, s nem akart hinni a szemének, alig bírta elhessegetni baljós gondolatait: valaki épphogy körbejárta a varsát, és az összes halat elvitte. Áll Hilü földbe gyökerezett lábbal, hol hideg szél sziszegi neki, hol meleg szél susogja neki: „Bizony, nem tévedsz. Rossz ember járt erre, ellenőrizte a csapdát, és elvitte az egész zsákmányt.”

Hét Halom, Hét Folyam lakói még soha nem hallottak ilyenről, sosem láttak ilyet.

Törte, törte a fejét Hilü, hogy is csíphetné el a nyavalyás tolvajt, hogy büntethetné meg. A fiú szívéből hiányzott mindaz a rossz, ami idecsábította ezt a gonosztevőt, aki nem átallotta más csapdáját háborgatni. Arca fakó nyírkéreg, szíve odvas fa. Hazament Imához. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt hálópadkájára a ház elülső szegletében. Gondolatai nem hagyták nyugodni. Reggel, alighogy kivilágosodott, megint útra kelt.

Sokat ment, vagy keveset, odaért a nyelmacsapdához. Hát megint megelőzte őt az semmi­re­kellő, ellenőrizte a varsát, s elvitte az összes halat. Hilü ott állt üres vesszőkosárral és üres övvel. „Egy fejbe kevés bölcsesség fér: tanácsot kell kérni Imától.” – gondolta a fiú, és haza­indult.

– Ima, te öreg és bölcs vagy, áruld el, ki szeghette meg ősi törvényeinket, Hét Halom, Hét Folyam törvényeit? Ki bátorkodik rozsomákként lopakodni, ki meri más zsákmányát elorozni?

– Honnan is tudhatnám? Hisz nem hagyta ott a kezét a tolvaj. De, meglásd, a lelketlen gonosztevőnek nem bocsátanak meg sem a vizek, sem az erdők, nem könyörülnek meg rajta az emberek – mondta a bölcs öregasszony.

– Ne aggódj! Ha nappal nem tudjuk elcsípni a gonosztevőt, majd segítenek nekünk éjjel a csillagok és a hold, hisz ők mindent látnak égi magasukból. Te pedig rejtőzz el a csapda mellett, és őrizd, vigyázd egy darabig! – javasolta Ima.

Így is tett Hilü. Alighogy leszállt az est, elment a csapdához. A bokrok biztonságosan elrejtették a gonosz ember elől. Eltelt az éjszaka, közeledett a reggel. Egyszer csak szántalpak csikorgását hallja Hilü, hallgatózni kezd, teljes erővel figyel és fülel, mert, látni, hallani akarja a lopakodót. A Hold ragyogóbban világol, a csillagok csillogóban csillognak most, hogy segítsenek a fiú szemének.

Hilü még a bokorban ülve felismerte a tolvajt. Aki volt, Hét Halom és Hét Folyam egyik lakója. Fekete szív szorult beléje: a bajba jutottnak nem nyújtott segítő kezet. Hideg volt a szíve: senkit sem hívott a tűzhöz felmelegedni. Mindenki tudta ezt róla.

– Ivlap-aszlap!* – kiáltott fel Hilü. – Nem szégyelled magad, Aki, idegen csapdát hábor­gatsz? Látod, mire vett rá téged az a gonosz fekete szív!

Akinek keze-lába megremegett, faágacskák vacognak így erős szélben. Arca fekete lett, mint az éjszaka. Hilü hétszer hajította őt a levegőbe, Aki hétszer huppant a földre, majd nem is emberi hangon úgy mormogta, ahogy fekete szíve parancsolta:

– Ez az én csapdám, és nem a tiéd!

Aki mindenre képes, tudta ezt jól Hilü, de ezekre a szavakra mégsem számított.

– Ez az én csapdám, tudja ezt Hét Halom, Hét Folyam minden lakója, tudja Ég és Föld. Hogy pergethetett ilyen hazugságot a nyelved? – kelt ki magából Hilü.

– Mit nekem Hét Halom, Hét Folyam népe? Torum isten tudja... – sziszegte becsukott szemmel Fekete Szív Aki.

– Hát jó. Hívd a te Torumodat, majd ő megmondja az igazat.

Ahogy eltervezték, úgy is tettek. A megbeszélt órában, a megadott napon megérkezett Fekete Szív Aki egy fa bálványistennel. Hilü is gondoskodott védelemről: megkérte bölcs nagymamáját, Imát, hogy üljön szánra. Előtte persze ráaggatta különféle gyöngyeit, díszeit, kendőit, ruháit – úgy felcicomázta, mint egy bálványt. Rá sem lehetett ismerni nagyanyóra...

„Maga Vut-Imi* istennő tisztelt meg a vitában.” – gondolta a gyáva Aki, amikor meg­pillantotta a „hamis babát”.

 

Hilü úgy támasztotta Ima szánját a dombhoz, hogy az majdnem legurult. Aki egy fához állította fabálványát. – Na, gyere, Aki, döntsük csak el, kié is a nyelmacsapda. Kérdezd meg az Istenedet! – fordult Hilü a tolvajhoz. Aki odament a bálványhoz, és imádkozni kezdett hozzá: – Mindent, amit csak tudok, neked adok, akarsz még tőlem ajándékot? – Hétszer körbe­forgott a nap járásával azonos irányban. – Sohasem feledkeztem meg rólad, bálványházikód szőrökkel és selymekkel teli. Add hírül Hilünek, hogy a nyelmafogó az enyém, őseimtől örö­köl­tem. A bálvány a fának döntve állt mozdulatlanul. Aki arca eltorzult a fájdalomtól, még a fogai is vacogtak, Hilü pedig olyan hangosan hahotázott, hogy egész Hét Halom, Hét Folyam hallotta. Tudni is akarta mindenki, hogy miért kacag ilyen erővel a fiú. Hát útra keltek. – És most, Aki, rajtam a sor, én kérdezek. Gyere ide, állj a szánom elé. Majd ez az asszony eldönti a vitánkat, megmondja, kié is ez a csapda: az enyém vagy a tiéd. Hadd mutassa meg, ki a hazug, a tolvaj. Ima elkezdett hintázni, a kis szán pedig Aki felé gurult. Aki egyik oldalról a másikra rohangál, le-fel, nyomában pedig a szánocska, Imával. Szegény öreg Akin, a Fekete Szíven nevetni kezdtek a vizek, az erdők, a szelek és Hét Halom, Hét Folyam minden lakója, aki csak a helyszínre érkezett. A tolvaj fekete szíve nem bírta tovább, meghasadt, s most már emberi hangon kezdett jajveszékelni: – Nem az enyém a nyelmacsapda, hanem Hilüé. Bocsássatok meg nekem, emberek, bocsáss meg nekem, Hilü! És Aki észre sem vette, hogy új szíve született, már nem fekete, hanem olyan, mint amilyen Hét Halom, Hét Folyam lakóié volt... Sok víz folyt el azóta, vagy kevés, sok nap, sok éj telt el azóta, vagy sem? Hilü és Ima Hét Halom, Hét Folyam népével együtt most is úgy él, mint azelőtt. És mi is velük élünk. részlet: Maria Vagatova A KIS TUNDRAI EMBER Versek és mesék Fordította és szerkesztette NAGY KATALIN A könyvajánlónkban szereplő mű további adatai (szerző, fordító, kiadó, szerzői jogok) megtekinthetőek a https://mek.oszk.hu oldalon.